„A nép ott virraszt a kikötőben. A latinok hajóit magas cövekkerítés őrzi, innen lépnek a hídra azok, akik elindulnak. A vihar tombol az utcákon, a tenger morajlón habzik föl. Ha valaki kilépne a legátusok közül, menten széttépné a fanatikusok tömege. A követek térdelnek a hajó orrában, sápadtan, összetörten. Arcukról letörölték a sarat, kezükről a vért, ahogy feltépte a bőrt a kőszilánk. Egy birodalom háborog előttük, a táj mögöttük vörösbe vész. Beszélni a viharhoz? Kitárni kezüket, mondani: csendesedj! Beszélni hozzájuk Krisztus szavával: testvérem, nyugodj meg! Az elemeket felajzották, most ki ismerné a szót, amivel le lehetne őket csendesíteni? A Birodalom nem kér penitenciát, s ők csak emberek, akiknek az Úr nem adott hatalmat arra, hogy csodát műveljenek. Az apostoli kereszt árnyékot vet a vöröslő holdban, s hajnalodik, lejárt az óra. Nem jött elébük a vezeklő, ők pedig már nem mehetnek vissza a császárhoz többé. A hajósgazda kiált a tengeri emberekhez, akik zsákokat visznek, vizet hordanak. A nyelv durva, idegen.

– Milyen szóval beszélsz?

– Megérti minden tengeri ember az Aranyszarvtól Herkules Oszlopáig. Ennek a nyelvnek nincs neve, uram!

Frigyes s Hubertus egymásra néznek. Az Ecclesia hajójának nincs egyetlen nyelve, melyet mindenki egyformán megértene a keleti s a nyugati mediterránumon. Ölik egymást azért, hogy melyik Krisztus igazi nyelve: a görög-e vagy a latin? A hajósok kiáltanak, a tömeg felébred, ingerült lesz. Talán nekirohan a kerítésnek, hogy megostromolja a hajót. A gazda s legényei kínlódnak a kötelekkel, a csomók megduzzadtak, nem tudják megoldani. Kint nekizúdul a kerítésnek a tömeg, a kövek csattognak a cölöpökön.

– Miért nem vágod át késsel a kötelet?

– Nem szabad, uram! Ez szerencsétlenséget jelent. A kötél csomóját nem vágjuk el soha.

Kifutnak. Vérszínben ragyog a félhold. A legátus ott áll a hajó orrában, kiterjesztett karral, ismétli az átkot, mely megkötötte Kerulariosz kezét."

Részlet: Passuth László Bíborban született című regényéből.

A Bizánci Birodalom első aranykora, az úgynevezett kora bizánci korszak Konstantinápoly alapításától a 700-as évekig tartott. Nagy Konstantin császár (306–337) a Boszporusz partján fekvő ókori görög, Byzas királyról elnevezett várost választotta a Római Birodalom új fővárosának helyéül 324-ben. Itt ment végbe Európa és Ázsia találkozása, és nem csupán földrajzi értelemben. A morajló türkiz tenger habjait számtalan apró sziget szabdalja, melyek a horizonton egy aranyló, gazdag földdé egyesülnek. A dúsan hulló égi áldás mellett súlyos harcok vére színezi át vörösre a békés vizeket. Az aranypigmenttel dúsított fekete, dárdaszerű forma átvonulások a tetrarchia által kiváltott tragikus kimentelt szimbolizálják.

Diocletianus császár terve az volt, hogy miután a Constitutio Antoniniana a római birodalom teljes férfilakosságára kiterjesztette a római polgárjogot, egy ún. tetrarchia kialakításával tegye hatékonyabbá a birodalom irányítását. Azonban az előírt öröklési rend nem működhetett és polgárháborúk törtek ki, melynek következtében a birodalom részekre szakadt.

Fotók az alkotásról:

„...látta, hogy a remények nem voltak egyebek, mint a már ébren lévők álomlátásai, mivel a tyrannosi iga mozdíthatatlanul állt, mint Zeus tornya, és a bőség dolgai, szüntelenül ömölve a latin telhetetlenség edénye fölött, ami egy kis ideig sem tartotta őket magában, kifogytak. Sikerült megszabadulnia a Danaidák végtelen küszködésétől a menekülés által, inkább elmenekülve az előbb említettek elől, egyszerűen akár az emberevők barlangjából, hogy soha ne falják fel őt mindenek utolsó pohárköszöntője után, összhangban a kyklópsi áldomásivással.”

Mikhaél Choniatés fenti soraiban halmozza az ókori görög kultúrkincsből vett utalásokat. Chalkoutzés küszködését, hogy előteremtse az Euripos új, keresztes urai által követelt anyagi javakat a Danaidák szenvedéséhez hasonlítja, akik ártatlan férjeik meggyilkolásának bűne miatt túlvilági büntetésként egy alul lyukasan tátongó edényt kellett, hogy megpróbáljanak vízzel feltölteni, örökké tartó hiábavaló erőfeszítésre ítéltetve. Ez a részlet egyébként a görög-római mitológia fejlődését is szemlélteti, ugyanis a Danaidák büntetésének pontos mikéntje csak a római császárkorban lett része a mítoszuknak.

A képmezők tetejéről aláhulló vöröslő folyam a bűn látszólagos megállíthatatlanságával fordítják szembe nézőt, ahogy a nyalábok át- meg átszövik a kéklő, éteri tisztaságot. Azonban alulról egyre növekvő erővel tolul a kompozíció közepe felé a megszentelődött igazság, mely ugyanakkor egy keserű víziót vetít elénk: küszöbön állnak a keresztes háborúk.

A mindenség tengelye és Zeus tornya a bűn folyama felé törő aranyoszlopok formájában egy és ugyanaz, a sajátos pythagoreus filozófia pedig, vagyis a képmező baloldalán elhelyezett törött szélű aranylemez a világ közepét jelentik, amelyet a pythagoreusok a „Központi Tűz” névvel is illettek. Ezt a gondolatot a Pythagoras filozófiájára építő ókori görög gondolkodó, Philolaos (Kr. e. ca. 470–385) fejtette ki kozmológiájának kulcselemeként, melyről a Zeusz tornya mellett hullámzó, arannyal dúsan átitatott türkiz folyam mesél.

Fotók az alkotásról:

Miután a vizigótok 410-ben kifosztották Rómát, a Bizánci Birodalom fővárosa, Konstantinápoly vállalta magára a klasszikus civilizáció őrzőjének szerepét. Az egymást követő császárok az Európa és Ázsia találkozásánál, a Boszporusz partján fekvő várost kívánták a világ vallási, művészeti és kereskedelmi központjává tenni. A nagyszabású építkezéseiről híres Justinianus császár 532-ben ad megbízást a milétoszi Iszidórosz és a trallészi Anthemiosz görög matematikus párosnak a Nagy Templom, a Hagia Sophia megtervezésére, mely görögből fordítva Szent Bölcsességet jelent, mert meggyőződése volt, hogy csak a matematikában jártas tudósok képesek megalkotni a világ legnagyobb kupolájának az íveit és annak tartó szerkezetét. Justinianus csodálatos anyagokat hozatott a birodalom minden részéből, Görögországból és Rómából, a mai Törökország területéről és Észak-Afrikából. Mintegy 10 000 mesterember 5 év megfeszített munkájával vörös és zöld porfírból, sárga és fehér márványból, aranyból és ezüstből a keresztény világ legfenségesebb székesegyházát alkotta meg. Amikor a császár belépett az elkészült épületbe így kiáltott fel: Legyőztelek, Salamon!

A festmény a templombelső egyedülálló fény- és a térkompozícióját vetíti elénk, kiterítve elevenednek meg az absztrakcióban a sima, tengerhatású márványpadlózat, az aranyló üvegmozaikkal és márványberakással borított falak, és a mélyen alávésett díszítésű márványoszlopok. De mindezt túlszárnyalja a valóságban több, mint 30 méter átmérőjű, tündöklő kupola, amely az alkotáson egy különleges fénytörésű íriszben teljesedve ki Isten szemét szimbolizálja a világ felett, a mögötte felsejlő végtelen, kék égbolt előterében. A szem kerületén 40 "ablaknyílás" sorakozik, mint szikrázó gyémántkövek az Isteni birodalom utáni második legnagyobb birodalom uralkodójának fejedelmi koronáján.

A képmező baloldalát elborító vöröslő folyam beteljesülő végzetként hatol át a felületen. Előbb földrengés pusztítja el a kupolát, melynek újjáépítése, mintha egyszeriben szűnőben lett volna az égi támogatás, elhúzódik, végül az eredetileg keresztény szentélynek szánt épület oszmán kézen mecsetté alakul át: leverik az aranymozaikokat, lecsiszolják a mély véseteket, majd az épületegyüttes sarkaira mecseteket húznak fel, ahonnan a müezzinek imára hívhatják a híveiket. A többrétegű, míves megmunkálású vászon felületét elmetsző éles, karmazsinpiros vonaldárdák az "elfoglalást", a korábbi értékeinek törvénytelen elorozását szimbolizálják. A művet egy megkapóan kemény fénytörés-játék csillogtatja át, mely a nézőnek azt meséli el, hogy a világ alighanem legjelentősebb iszlám templomát a kereszténység dicsőítésére hozták létre.

Fotók az alkotásról:

A világ teremtése és a ligetek... és egy szerelmi történet krónikája

"Az összes létet megelőző káoszból legelőbb a föld született meg, mely hatalmas erejével alkotta meg maga köré a csillagos eget, a boldog és halhatatlan Istenek lakóhelyét, majd kitöltötte az űrt az először még terméketlen világtengerekkel. Azonban az ég és a föld érintkezéséből óriási, félelmetes lények: Titánok, Cyclopsok, Hekatoncheir-ek keletkeztek, amelyek mindegyike egy-egy természeti erőt jelenített meg. Miután az ég a Cyclopsokat és Hekatoncheireket elpusztította, majd a Titánok is végső vereséget szenvedtek a földdel folytatott harcokban, az Istenek elfoglalhatták a világot; s a föld az ő semleges területük lett, és mindnyájuk közös lakhelyévé lépett elő a felhőkbe magasan behatoló, láthatatlan tetejű Olympus-hegy. A ligetek az isteni tisztelet kizárólagos helyei, s a vallási élet központjai voltak. Ide gyülekeztek a környék, sőt a messze távol lakosai, hogy ájtatosságukat bevégezzék, s az isteneknek áldozataikat bemutassák. A ligetek mindegyikében szépen foglalt kutak állottak, melyekből a polgárok ivóvizet hordtak; s a kutak körül nyárfák állottak, a felettük levő sziklákon magasodott a nimfák oltára, amelyeken a vándorok mutatták be áldozataikat."

Forrás: A görög mythológia növényei

A vörösek, a pirosak, és a vér bordó színének megszámlálhatatlan árnyalatában izzó festmény a Nap istenének, Apollónak a gyászát meséli el. A nyájas és szeretetreméltó Apollónak egy igen szép ifjú, az égkék szemű Hyakinthos volt a kedvese. Azonban egy alkalommal a diszkoszával úgy megsebesítette, hogy az ifjú belehalt a sérülésbe. Apolló saját kezével temette el Hyakinthost, miközben könnyeivel áztatta a földet. Másnap, amikor visszatért a sírhoz, egy égkék színű szirmokat bontogató csodálatos virág magasodott fel előtte, virágja kelyheiben a Nap istenének egy-egy csepp könnyével. Ez a virág, a gladiolus byzantinus lett a soha el nem múló szerelem örök jelképe.

Fotók az alkotásról:

Az Oszmán Birodalom szultánjai több alkalommal is megpróbálták elfoglalni Konstantinápolyt, de minden egyes kísérletükben kudarcot vallottak, mígnem 1453. áprilisában II. Mehmet szultán csapatai megérkeztek a főváros alá, s ezzel kezdetét vette az ostrom, mely a Bizánci Birodalom utolsó, egyben legnagyobb csatája lett. A Bizánci Birodalmat ezer esztendőn át védelmezték a falak a hunoktól, az araboktól, a tatároktól és a törököktől. Ez a mesterien megépített, csaknem száz, rendkívül magas, egyenként is egy-egy erődítménynek beillő bástya között húzódó, háromszoros fal ugyan körbe vette a város területét, azonban ez a védelem ekkorra már haszontalannak és elavultnak bizonyult a modern hadviselési technikákkal szemben. A vontatott ágyúk tűzereje, és a puskapor hihetetlen robbanékonysága végül áttörte az áthatolhatatlannak hitt akadályokat. Azonban az Áttörés című alkotás mégsem ezt a pillanatot örökíti meg. A bizánciak a szárazföldi védelmi rendszer megépítése után a tenger felőli fenyegetésekre koncentráltak. Az uralkodók jól látták, hogy Konstantinápoly egyetlen oldalról, a felhajózható Aranyszarv-öböl felől sebezhető igazán. A zseniális és hatékony ötlet egy hatalmas lánc volt, melyet az öböl két oldalán feszítettek ki. A kovácsmesterek készítettek egy másfél kilométer hosszú vasláncot. A hétszázötven láncszem mindegyikét hatvan centiméteresre szabták, és tíz szemenként, keresztben alárögzített farönkökön lebegett, így zárva el tenger felől közelítő ellenség elől a kikötőt. Ám Bizánc az akkori világ leggazdagabb városa, legtehetősebb állama volt, s ez bizony csábította a török szultánokat, mind gazdasági, mind pedig vallástérítési okokból. Bár hosszabb ideig úgy tűnt, hogy II. Mehmet seregei vesztésre állnak, azonban a csata kimenetelét végül Baltoglu admirális sokadik, a zárólánc megsemmisítésére tett egyik kísérletének a sikere fordította meg. Május 24-én telihold világította meg a tengert, miközben holdfogyatkozás is volt. Másnap a bizánciak körmenetet tartottak, amelyen Szűz Mária arcmását vitték, de a szentkép lezuhant az állványról, s akkor olyan erős vihar kerekedett, hogy áthatolhatatlan köd ereszkedett Konstantinápolyra. Nem sokkal később a Hagia Sophia kupolája körül vöröslő fény jelent meg. Amikor eloszlott a pára, a török flotta hajói néztek farkasszemet a város védőivel, feljutva az Aranyszarv-öblön át egészen a kikötőig.

A mű ennek a váratlan és dermesztő látomásnak állít emléket. A képmezőn átlebegő míves aranyozás a nehéz zárólánc vízbeni súlytalanságát idézi fel, a bíborszínű palásttal, mint isteni kegyelemmel és kegyelettel beborított város falai előtt. Azonban a palást felfeslik, átszakad, a láncszemek megbomlanak, és az öböl türkiz vize a bizánci hős védők vérével keveredik. A mű mégsem szomorú vagy letargikus, noha Bizánc legnagyobb tragédiáját ábrázolja. Éppen ellenkezőleg, Nagy Konstantin szavai szerint: Halj egyenes derékkal, ha Isten szólít!

Fotók az alkotásról:

"Miközben imádkozott, az Úr aranyfénnyel ragyogó jelet küldött neki."

A történet alapjai egészen Diocletianus császárig nyúlnak vissza, aki is megalapította a tetrarchia rendszerét, mert meggyőződése volt, hogy a Római Birodalom bukását az uralkodói öröklési rendek tisztázatlansága és a dinasztiák hiánya fogja elhozni. Diocletianus üldözte a kereszténységet, számára ezért bírt rendkívüli fontossággal Róma egyben- és fennmaradása. Ennek okán hozta létre a közvetlenül a császár alatt álló augustusok és a caesarok rendszerét, megnevezve ezeket a személyeket, mint az uralkodói címek várományosait, függetlenül attól, hogy az illető egyenesági leszármazott volt-e, vagy sem. Végül ez az elgondolás lett minden későbbi konfliktus melegágya. Bár Konstantin és Maxentius mindketten korábbi augustuszok leszármazottai voltak, Diocletianus rendeleteinek értelmében kiszorultak a hatalomból. Ám a légióik uralkodóvá emelték őket. Így az összecsapás elkerülhetetlenné vált: rómainak kellett ölni a rómait.

A festmény kompozíciójának alsó részében a római vörös és a császári bíbor színeinek buja orgiája tűnik fel. A vaskos festékoszlopok rétegzettsége a Birodalom évszázadainak súlyát ábrázolják. A légiókban a bordó, egész testet fedni tudó palást azt a célt szolgálta, hogy elfedje, ha a katona vérzik. A mű mértani pontossággal szerkesztett horizontján Itália hegyes vidékeinek és síkságainak egybefüggő vonulata rajzolódik ki, hangsúlyosan a végső csata folyó melletti színterével. Az alkotás balodali felső mezejében, a kompozíciót tudatosan megbillentve elhelyezkedő súlypontját az opálos, valószerűtlenül halvány, szinte a végtelenségig áttetsző ég adja, mely színtelenségével voltaképpen az alatta zajló öldöklés hiábavalóságát és értelmetlenségét mutatja. A kompozíció tetőfokán gomolygó isteni lélek aranyködén át érkezik a látomás, melynek hatására kitisztul, és megszínesedik az ég: Konstantin elfogadja a kereszténységet.

Fotók az alkotásról:

A Római Birodalmat ekkor négy, egyenlő jogokkal rendelkező uralkodó vezette, ez volt a tetrachia. Egyikük Konstantin apja, Constantinus Chlorus volt, aki azonban lemondott uralkodási jogáról, és a Diocletianus rendeleteiben foglaltak ellenére fiára hagyta Britannia, Germánia és Gallia tartományok vezetését. 306-ban Constantinus Chlorus meghalt, és Konstantin légiói önhatalmúlag augustusszá (vagyis egyeduralkodóvá) kiáltották ki őt. A Róma felé közelítő Konstantinnak behódolt Milánó, Verona, Ravenna és Modena, miután serege a Tiberishez érkezett. Maxentius, aki hasonló múlttal rendelkezett, mint Konstantin, vagyis Maximianus császár fiaként a légiói által Róma augustusza lett, úgy döntött, hogy Konstantin elé megy a seregeivel. Maxentius már kétszer megvédte Rómát, úgy, hogy nem vonult a városfalon kívülre. Azonban hogy megmutassa Róma lakóinak a bátorságát a Milvius-hídtól északra átkelt a Tiberisen és felállította a hadseregét a túlparton. Ekkor érkezett meg Konstantin számára az égi jel. Másnap a lovassága könnyűszerrel szétzilálta Maxentius csapatait, a gyalogságot pedig beszorította a vízbe. Maxentius a folyóban lelte halálát. Ő és csapatai nagy árat fizettek a hibás döntéséért. Bár az égi jel tanúsága szerint a döntés elrendelt volt. Ugyanis a csata után olyan császár került hatalomra, aki egy év elteltével bevezette a szabad vallásgyakorlást, különös tekintettel a keresztényekre. Maxentius laktanyája helyén pedig Konstantin néhány évvel később egy bazilikát emeltetett.

A monumentális alkotás felső egyharmadát az isteni akarat megváltoztathatatlan kinyilvánítása uralja, rétegesen felhelyezett, és a mindenség színeiben áttört aranylemezek formájában, melynek centrumába egy szilárd kontúrokkal rendelkező, vörös négyzet ékelődik, mely Náray Tamás művészetében legtöbb esetben az oltárt, vagy az oltári szentséget hivatott szimbolizálni. A mélyre hatoló és mindent megváltoztatni, átrendezni képes isteni kinyilatkoztatás mezőjébe dárdaszerűen fúródik egy elválasztó, pogány, vagy sátáni erő, amint az égtől lejutó aranyoszlopot az elkeskenyedő részén megpróbálja elmetszeni.

Fotók az alkotásról:

Amikor a bizánci jelzőt meghalljuk, legtöbbször a despotizmust, az önkényt, az ármánykodást, és az árulást, valamint ezen szavak szinonímáit juttatja eszünkbe. Egyes történészek szerint Bizánc a fejlődés zsákutcája volt, ráadásul nem hagyott semmit örökül, legfeljebb a villát, meg az egyéb evőeszközöket. Ez a leértékelődés a felvilágosodás kora egyházellenességének a nem kívánatos eredménye. Persze tudjuk, hogy a tudomány és a vallás mindig háborúban állt egymással. Ez időben született meg a lapos Föld mítosza, s ekkor vált a tudomány mártírjává Bruno, és Galilei. És ekkor tűnt el Bizánc öröksége is. Pedig Bizánc az európai, vagyis a mai kultúránk forrása, mégpedig kétségtelenül. A reneszánsz humanizmus közvetlenül vette át a bizánci kultúrát és tudományt, s onnan - bár ez hosszú időnek tűnhet - "mindössze" néhány száz év választja el napjainkat, összehasonlításképpen az ezeregyszáz évig fennálló Bizánci Birodalom idejével, mely kétségtelenül a történelem legstabilabb államalakulata volt.

A mű izgalmas, egyedi formája is a magasba törés vágyát fejezi ki, a mesterien kialakított kompozíció is vertikális elrendezésű, hosszan elnyújtott. A képfelület aljában gomolygó arany rétegek az őstudás értékére hívják fel a figyelmet, míg az abból feltörő, vöröslő alakzatok párhuzamba állítják a tudás és a tűz szimbolikáját: mindkettő pusztítani is képes, miközben nincs földi élet nélkülük. A képmező hátterében felsejlő, a barnák és az okkerek megannyi árnyalatában tündöklő alakzat egy édenkertet idéz meg elénk, melynek koronájaként a végtelen, kozmikus kékség tündököl.

Fotók az alkotásról:

Nova Roma

• 100 x 100 cm
  
• Olaj-arany-vászon
  
• Náray Tamás festménye
  
• Az alkotás a 'Bizánc, a halhatatlanság bölcsője' sorozat része
  
• Az alkotás magántulajdonban van

A Nova Roma című festmény egyetlen szavas jellemzése az lehetne, hogy a REMÉNY. Egy új élet kezdete, egy új földrészen, a tengernyi szenvedés, csaták, ütközetek és véres polgárháborúk után. A rózsaszínekkel átfestett ég, a kibukkanó eredendő kékséggel a háttérben különös fénnyel ragyogja be az alatta elterülő tájat. Műfaji meghatározását tekintve az alkotás az absztrakt landscape, vagyis absztrakt tájkép kategóriájába sorolható. A különböző tónusokban ábrázolt dombok: a barna a föld kincsei, a kék a lélek tisztasága, a skarlát a szeretet elsőbbrendűsége, az arany az örökké teremtő gazdagsága, a mértani alakzatokban megfestett dombok fekete és arany változatai pedig a római jogról és a bizánci törvényekről mesélnek. A türkiz és lapis lazuli pigmenttel megfestett vizek felületén megcsillanó mozaik-ábrák az Égei-tengeri szigetek buja pompáját, a félelmetes bizánci flotta arany-vörös árbócait is megidézik. A kompozíció kereszt alakzatú, mégpedig a bizánci, egyenlő szárú keresztek felosztása szerinti.

Fotók az alkotásról: 

Konstantinopolis

• 100 x 100 cm
  
• Olaj-arany-vászon
  
• Náray Tamás festménye
  
• Az alkotás a 'Bizánc, a halhatatlanság bölcsője' sorozat része
  
• Az alkotás magántulajdonban van

A város elődjének megalapítása egészen az időszámításunk előtti korhoz nyúlik vissza. Byzas trák király talált rá a területre népének új hazát keresve. A legenda szerint mielőtt elindult volna, a delphoi jósdában azt a tanácsot kapta, hogy "Menj a vakok városával szembe". A telepesek a Boszporuszon hajózva csodálkozva vették észre, hogy míg az ázsiai oldal zsúfoltan lakott, a szemben lévő mesés fekvésű földrész, és az Aranyszarv-öböl partja pedig szinte lakatlan. Úgy vélték, ők lennének tehát a "vakok", akik szemben laknak a lehetőségek földjével. Így jött létre az új város, ami alapítója után a Byzantium nevet kapta. Az időben egy nagyot lépve előre a település akkor éledt jelentős mértékben újjá, amikor Nagy Konstantin császár Róma helyett fővárosnak Bizáncot választotta, s uralkodása alatt a város több, mint az ötszörösére nőtt. Előbb Nova Roma néven vált ismertté, később a császár után kapta a Konstantinopolis, vagyis a Konstantin városa elnevezést. Nagy Konstantint utóda, Theosodius császár követte a trónon, akinek két fia Honorius és Arcadius két részre osztotta a birodalmat. Konstantinápoly ezentúl, mint a Keletrómai Birodalom fővárosa és a keletrómai császárok székhelye szerepelt. Amikor a Nyugatrómai Birodalom a barbár seregek támadásai következtében elesik, a Keletrómai Birodalom - későbbi nevén Bizánci Birodalom - marad csak életben. Másodvirágzását a város I. Justinianus császár uralkodása alatt éri el, amikor az ipar és a művészetek tekintetében egy új korszak nyílik a polgárok számára: a tengeri kereskedelem révén kinyílik a távol-kelet kapuja.

A festmény műfaját tekintve absztrakt landscape, vagyis absztrakt tájkép, mely drámai erővel ábrázolja a város fejlődését és végzetét. A horizontálisan és vertikálisan is tagolt képmező baloldali alsó egysége a Földközi-tengert, míg a jobboldali rész a Fekete-tengert jeleníti meg, az őket összekötő, áttetsző vizű Boszporusz szorossal. A Boszporusz a mitológiában merész utat jelent. A középső tömegen átívelő, dús aranyborítású gesztus az Aranyszarv-öböl formáját idézi elénk. A horizonton látjuk a hét domb színe-váltását, előtérben a hatalmas épületkomplexumokkal, melynek szárazföldi oldalait a várost védő falak ölelik közre. A romantikus, rózsaszín égbolt fölött átveszi az uralmat a vészjóslóan egyre sötétedő légáramlás, mely már sejteti a város, és ezzel együtt az anyagi létezés minden igyekezet ellenében bekövetkező halandóságát. Az erős falak szétporladnak az évszázadok eseményeinek a szorításában.

Fotók az alkotásról:

Az elhívás

• 129 x 89 cm
  
• Olaj-arany-vászon
  
• Náray Tamás festménye
  
• Az alkotás a 'Bizánc, a halhatatlanság bölcsője' sorozat része
  
• Az alkotás magántulajdonban van

A mű narratívája voltaképpen az evangélium hirdetése, szorosan egybefonódva a keresztény egyházak történetével. A kereszténység olyan egyistenhívő vallás, amelynek középpontjában a Názáreti Jézus élete, halála, feltámadása és tanításai állnak. A szeretetre épülő tanítása részben beilleszkedett a zsidó vallás ószövetségi kereteibe, ám sok tekintetben túllépte azt. A kereszténységnek két párhuzamos története létezik. Egy belső, hogy a világtörténelem során mennyire tudta megértetni a világgal a kereszténység fontosságát, azaz az egyházak milyen összefüggéseket tártak fel a Bibliában, milyen teológiai tanokat építettek be abból, valamint, hogy milyen üdvtörténeti képet festenek a híveik elé. A külső történetük pedig azt mutatja meg, hogy a kereszténység hogyan viszonyul a világi történelem kihívásaihoz. Amikor 1054-ben IX. Leó pápa kiközösítette Kerulariosz konstantinápolyi pátriárkát, a Bizánci Birodalom legfőbb egyházi méltóságát, miután az nem volt hajlandó elismerni a pápai főséget, a kereszténység egy nyugati katolikus és egy keleti ortodox részre szakadt.

Az alkotás azt a pillanatot örökíti meg, amikor az evangélium hirdetése helyett az egyházi főméltóságok torzsalkodása előrevetíti a világ elkerülhetetlen lángba borulását. A szimmetrikus elrendezésből "kicsúszott" vörös négyzet, vagyis az oltár egységes felületén hatalmas ütött seb, egy mély luk tátong, mely az egyistenben való megegyezés hiányára utal. Az alulról feltörő, égő vörös festék elhúzások és az azokból az ég felé lövellő karmazsin pászmák, melyek a világ horizontját is vörösbe borítják uralják a földi, édenszerű tájat, melynek zöldellő lankái, hegyei és sziklás vizei mind-mind az élet boldogságához érkezett isteni adományok. Mindezek ellenében az Isten megtartó kegyelme kéklő, csillogó fénnyel érkező, dús áldást szór a magas végtelenből, a mindenségből az emberi kicsinyesség által kirobbant ellenségeskedés megfékezésére. A festmény, noha drámai eszközökkel ábrázol, hangulatában mégis reményteljes, és evangéliumi is egyben: a kompozíció arányaiban Isten bőkezű áldása mellett szinte eltörpül a viszálykodó világ.

Fotók az alkotásról:

A Boszporusz kapuja

• 146 x 96 cm
  
• Olaj-arany-vászon
  
• Náray Tamás festménye
  
• Az alkotás a 'Bizánc, a halhatatlanság bölcsője' sorozat része
  
• Az alkotás magántulajdonban van

A Boszporusz elnevezés merész utat jelent. Nem véletlenül, hiszen a Márvány-tengert köti össze a Fekete-tengerrel, és választja szét Európát és Ázsiát. A szoros anatóliai szakaszán egy hatalmas sziklatömb tör a bársonyosan kék vízből a magasba. Azonban ami elválaszt, össze is köthet. Mert a sziklatömb fehér homokkal borított partjai mélyen a víz alá merülve nem elválasztják, hanem éppen hogy összekötik egymással a két földrészt... De vajon ez a szikla egy földrengés következtében emelkedett ki? Vagy csupán az ár odasodorta? A mitológia szerint Afrodíté szentélyében élt Hero, a gyönyörű, görög apától és római anyától született lány. Ébenfekete haja, alabástromszínű bőre és szikrázóan kék szeme mindenkit elbűvölt, aki csak látta. Hero sétája közben egyik nap találkozik egy fiatalemberrel, aki a túloldalról látogatott oda. Leandrosnak hívták, meg is szólította a lányt. Nemsokára olthatatlan szerelembe estek. Onnantól kezdve Leandrosz minden éjszaka titokban átúszta a Boszporuszt, hogy a kedvesével lehessen. Ám Hérót az apja Afrodítének ígérte, hogy a szépség és a szerelem istenénnőjének egyik udvarhölgye legyen. A tiltott szerelem találkáinak híre azonban feljutott az Olümposzra is, s Héphaisztosz, Afrodíté férje, aki közben Herora szintén szemet vetett, olyan szertelen haragra gerjedt, hogy meg sem állt Poszeidón, a tenger istene palotájáig, s arra kérte őt, hogy zúdítson vihart a szorosra. Következő éjszakán, amikor Leandros a szépséges görög ifjú a megtett útja felénél járt hatalmasat dördült az ég, és néhány pillanat elteltével soha nem látott vihar kezdett tombolni a szoros fölött, a vizet több méteres magasságig felkorbácsolva. Hero hiába várta többé a szerelmét. Elhatározta, hogy megkeresi őt a szoros vizében, ahol meg is találta. Amikor azonban átölelte Leandros élettelen testét, egy óriási, a nyugodt vízből hirtelen felemelkedő hullám mindkettejüket magával ragadta. Másnap, amikor Afrodité palotájából Hero keresésére indultak, azt látták, hogy a szoros közepéből egy hatalmas sziklatömb mered a magasba. Behajóztak a vízbe. Az égigérő kőszikla aljában egy oltárszerű, íves kis kapuzatot pillantottak meg, melynek árnyékában feküdt holtan Leandros és Hero, egymást ölelve. Az arcuk nem árulkodott sem félelemről, sem másról. Mindkettejük szája boldog mosolyra húzódott.

Fotók az alkotásról:

A bölcső

• 50 x 50 cm
  
• Olaj-arany-vászon
  
• Náray Tamás festménye
  
• Az alkotás a 'Bizánc, a halhatatlanság bölcsője' sorozat része
  
• Az alkotás magántulajdonban van

A mesés Kelet sok-sok színnel megrajzolt, egzotikus és idegen világágának Mezopotámia, az ókori Görög Birodalom és a Római császárság utáni elmaradhatatlan része Bizánc története. A mai civilizációnk bölcsője ringott e mesés tájakon. Az aranyló kupolák, az elképesztő gazdagságot jelző épületek messzire világító fényében suhogó, méregdrága kelmék, csodás emberek, fényűző lakomák sejlenek fel. Bizánc a kereszténységhez és a Római Birodalom utolsó, dicsőséges korszakához, Nagy Konstantin és utódai uralkodásához kapcsolódó városa egybemosódik azzal a rejtélyes világgal, amelyet a romantika nagy utazó költői és írói mutattak be a nyugatiaknak. Az első évezred keresztény embere úgy tekintett a hatalmas városra, mint a keresztény világ egyedüli metropoliszára, amely összemérhető a csak legendákból ismert nagy keleti városokkal, Kairóval, Damaszkusszal, Bagdaddal. Az iszlám civilizációval szemben Bizánc mutatta meg: a keresztény világ is képes hasonló teljesítményre.

A festményen a születés pillanata ábrázolódik, amint a sötétlő ég alatti vizekből és a partot ölelő aranyfényű sziklákból előtör az élet. Fájdalom és gyönyör, remény és kétség, születés és elmúlás egyszerre jelenik meg a képmezőn: az új világrend visszavonhatatlanul kibontakozóban.

Fotók az alkotásról:

A hegyek titkai

• 120 x 100 cm
  
• Olaj-arany-vászon
  
• Náray Tamás festménye
  
• Az alkotás a 'Bizánc, a halhatatlanság bölcsője' sorozat része
  
• ELKELT

337-ben, amikor Nagy Konstantin meghalt, megtelt a város, pedig még félig sem volt készen. Hiába vette körül rengeteg víz és tenger, abból inni nem lehetett. Az ott élők szomjaztak, mert csak egyetlen, kevésvizű forrásból táplálkozó vezetékük volt. A város vízigénye akkorra már nagyobb volt, mint egykor Rómáé. Kiderült, hogy a vizet messzebbről kellene hozni. De vajon honnan? Trákia területéről... - hangzott a jóslat. Azt állították a jósok, hogy az ottani hegyekben lesz elegendő víz. A császár utasításba adta, hogy találják meg a vizet. Amikor a hegyek csúcsai közötti édesvizű tavakat felfedezték, akkor estek igazán kétségbe. Ugyanis ez a várostól 240 km-re feküdt... A bizánci mérnököknek meg kellett határozniuk a víz mozgásához szükséges lejtést és meg kellett tervezniük hozzá az építményeket...

A festmény az absztrakt landscape, azaz az absztrakt tájképfestészet elemeivel, és a Náray Tamás festészetére jellemző késes technika alkalmazásával szinte realisztikusan ábrázolja a kopár, magas, sziklás hegyeket, közöttük a szinte feketéllő mélységű és a felszíni, türkiz vizű tavakat. A dús, tömbbe helyezett átvonulások a kép felső és alsó részén az életet jelentő felfedezésről és az azutáni súlyos megpróbáltatásokról mesélnek.

Fotók az alkotásról:

Az áldás

• 50 x 50 cm
  
• Olaj-arany-vászon
  
• Náray Tamás festménye
  
• Az alkotás a 'Bizánc, a halhatatlanság bölcsője' sorozat része
  
• Az alkotás magántulajdonban van

Teodóra

• 69 x 50 cm
• Olaj-arany-vászon
  
• Náray Tamás festménye
  
• Az alkotás a 'Bizánc, a halhatatlanság bölcsője' sorozat része
  
• Az alkotás magántulajdonban van

I. Justinianus Bizánc aranykora idején uralkodott, de ez a férfi, aki rajongott Rómáért, mégis idegen volt. Illíriából származott. Negyven évig tartó uralkodását felvilágosultság, szívós munka, és féktelen erőszak jellemezte. Két évvel a trónra lépése előtt elvette a gyönyörű, erős akaratú Teodórát. Csakhogy Teodóra azelőtt egyszerű táncosnő volt. Hogy megszabaduljanak a kínos múltjától, Justinianus császárnévá léptette elő, ami nagy felháborodást váltott ki a bizánci arisztokráciából. Ráadásul Justinianus hatalmas adókat vetett ki az építkezések finanszírozására, miközben rendteremtőként száműzni akarta a pogány szertartások, az ókori filozófusok munkáit, a szerencsejátékot, mindazt, ami Róma hagyománya volt. Nem sokkal később felkelés tört ki a városban, amelynek vérbefolytásában ravasz ötletével Teodóra is oroszlánrészt vállalt.

A képmező alsó negyedében vaskos aranytömb teszi hangsúlyossá Bizánc helyét az akkori világban. A háttér opálos fraktúráján, a horizonton Róma tűnik fel, amely ebben az időben már végnapjait éli. A felülről dinamikusan érkező gesztusok szimbolizálják a minden elmúlásból szükségeszerűen megszületendő újat, a gyász és a reméység színeivel. A bizánci aranytömb feletti masszív, földszínű sáv az átúszó aranypászmákkal mutatja meg Justinianus uralkodásának későbbi súlyát. De a látványt mégis egy, a vörös és a vér piros, bordó színeiben tündöklő lángnyelv uralja, ahogyan Teodóra Justinianus császáron keresztül uralta Bizáncot. Az izzó, égbetörő folyam azonban mielőtt a céljába érne, elhal: az örökkévalóság tiszta és feddhetetlen színeivel állja útját a hódításnak.

Zóé násza

• 80 x 56 cm
• Olaj-arany-vászon
  
• Náray Tamás festménye
  
• Az alkotás a 'Bizánc, a halhatatlanság bölcsője' sorozat része
  
• Az alkotás magántulajdonban van

Zóé császári hercegnőként született, de unokabátyja Baszileosz, az akkori uralkodó sokáig nem engedte férjhez menni, mert ha egy bizánci arisztokrata bizánci császári hercegnőt vett feleségül, igényt tarthatott a trónra. Így azt látták észszerűnek, ha Zóét külföldre adják férjhez. Ki is szemelték számára a megözvegyült III. Ottó német-római császárt, de mire Zóé a császárhoz érkezett a palotába, a császár meghalt. A következő ajánlata egy alig tízesztendős fiúcska lett volna, szintén a Német-Római birodalomból, de ezt visszautasította, majd egy bizánci arisztokrata lépett a képbe, akit viszont az apja nem engedélyezett. Végül idősebb korában sikerült Rómanoszhoz, egy bizánci arisztokratához hozzámennie, de az esküvő másnapján a császár váratlanul elhalálozott, így bár eredetileg nem ez volt a terv, Zóé férje lett az uralkodó, akinek viszont nem tudott gyermeket szülni, így a kapcsolatuk a továbbiakban csak boldogtalanságot hozott.

A festmény azt az életben sokat látott ellentmondást dolgozza fel, hogy noha a boldogsághoz minden lehetőség adott, az mégsem következik be. A vertikálisan hármas osztottságú képmező kettős szimbólumrendszerre épül. A középen lefutó, dúsan aranyozott felület, mely az isteni áldást és kegyelmet, valamint a pompát és a gazdagságot is megtestesíti, egybefüggősége megszakad, folytonosságát a vöröslő mezőből kinyúló szilánkok szabdalják. A szerelem elemésztő lángja és a kötelesség az utódok megszülésére szinte uralja a teljes kompozíciót, míg a szürkékkel, borús kékkel és az okker árnyalataival képzett erőteljes fraktúra a világ eleve elrendeltségének kegyetlen szigorát mutatja. Azonban a minden egységben megjelenő világos vonalak azt a reményt vetítik elénk, hogy ha a lezártságot és a magunk alkotta törvényeinket, melyek a saját sorsunkat nehezítik, szabadabban kezeljük és teret engedünk a lehetőségeknek, minden megváltozhat. S ha ezt nem tesszük, egy boldogtalan élet lehet az oktalan alkalmazkodás ára.

Eiréné

• 56 x 80 cm
• Olaj-arany-vászon
  
• Náray Tamás festménye
  
• Az alkotás a 'Bizánc, a halhatatlanság bölcsője' sorozat része
  
• Az alkotás magántulajdonban van

Szent Eiréné, aki korántsem volt szentéletű. Viszontagságos úton került trónra, de ebben segítette a származása is. Rendkívül befolyásos görög családban született, így bevezették a legfelsőbb körökbe is. Felkeltette szépsége és okossága V. Konsztantinosz érdeklődését is, aki a fiának, Leónnak választott menyasszonyt. A tündérmese azonban csakhamar rémmesévé változott. A bizánciak ellenezték, hogy vallási és egyházi alakok talizmánokon, ikonokon és egyéb helyeken megjelenjenek. Eiréné azonban azon az állásponton volt, hogy a szentek képeit meg kell jeleníteni. Alig került León hatalomra, amikor megjelentek a trónkövetelők. Eiréné javaslatára a férje száműzette minden rokonát, ha felmerült a hatalma megkérdőjelezése. Azonban az ikonok kérdésében León is hajthatatlan maradt. Végül felesége ellen fordult. Azonban a sors, vagy még inkább Eiréné elsimította az ellentétet, mert a császár súlyosan megbetegedett és néhány hét alatt meg is halt. Ekkor a 9 éves fiuk került hatalomra, pontosabban helyette Eiréné társuralkodónak neveztette ki magát, majd új pénzeket adott ki. Végül a saját fiát is kitette különféle mesterkedések következtében a hatalomból, míg végül Nikeferosz letaszította a hataloméhes nőt a trónról.

A művész azt a pillanatnyi érzést ragadja meg a vásznon, amikor egy ember életének a sikereihez és boldogságához minden külső körülmény adott, azonban az áhított gondtalan élet mégsem valósulhat meg, ráadásul éppenhogy a saját személye miatt. A rendet és a harmóniát sötétlő áradás zavarja meg, amelyben egy különös szimbólum, a vörös háromszög jelenik meg. Hatalom, ármány, akarat. Azonban a világ rendje soha nem változik meg, még akkor sem, ha ezt bizonyos erők nagyon akarják. Útjukat egy hatalmas aranytömb fénye és tisztasága állja el. A kompozíció látszólagos komorsága ellenére azt mutatja meg a feltörő víz és a táj tiszta érintetlenségében, hogy a jó mindig elsöpri a gonosz mesterkedéseit. Természetesen van úgy, hogy erre várni kell...

Fotók az alkotásról:

Az elvesztett királyság

• 80 x 70 cm
• Olaj-arany-vászon
  
• Náray Tamás festménye
  
• Az alkotás a 'Bizánc, a halhatatlanság bölcsője' sorozat része
  
• Az alkotás magántulajdonban van

Amikor a kis, békében élő várost, Byzantiumot felfedezte magának Konstantin, és elűzette a város királyát, kihívta maga ellen a sorsot. Még úgy is, hogy jót akart. Hiszen aki kihívja maga ellen a sorsot, számíthat rá, hogy a sors kihívást elfogadja. Ám a végzet nem mindig teszi azonnal a dolgát. Van, hogy csak 1100 év múlva. Konstantinápoly hatalmasra duzzadt, elképesztő gazdagságot és pompát jelentett már a város nevének említése is. 1453-ban ugyanazzal a névvel, Konstantinként uralkodott a császár, amikor városuk oszmán kézre került, mert a török szultánnak Konstantinápoly ugyanúgy megtetszett, ahogyan az akkori Konstantinnak Byzantium... A jóslat évszázadokkal korábban azt mondta Bizáncról: Elvész, amikor Konstantin lesz a császár, akinek az anyja pedig Heléna. Mindkét Konstantin anyját ugyanúgy hívták.

Az absztrakt kompozíció horizontvonalán a jól ismert tenger felőli sziluett rajzolódik meg, Konstantinápoly éjszaka, a csillagok fényekben. A drámai égbolt alatt érzékelhetően valami készülőben van. A tenger türkiz és lagúnazöld mélye titokzatos fényben tündököl, amikor az égbolton előbb egy vörös korong jelenik meg, majd alatta egy, az oldalára billenő opálos felhősor bontakozik ki. A végzet megérkezett.

Fotók az alkotásról:

A sóhaj

• 120 x 80 cm
• Olaj-arany-vászon
  
• Náray Tamás festménye
  
• Az alkotás a 'Bizánc, a halhatatlanság bölcsője' sorozat része
  
• MEGVÁSÁROLHATÓ

Ár kérése

A nagy kiterjedésű területeken élő szlávok és a bizánciak egymás mellett élése hol békés, hol ellenséges volt. Bizánc legnagyobb vetélytársa a nagyra törő Bolgár Birodalom lett, amelynek uralkodói felvették a cári, azaz császári címet és Bizánc elfoglalásáról álmodoztak. A végső összecsapásból azonban Baszileosz császár vezetésével Bizánc került ki győztesen (1014). Sámuel cár serege megsemmisítő veresége után a fogságba esett csaknem 14 000 bolgár katonát a bizánci császár parancsára megvakították, de minden századiknak meghagyták a fél szemét, hogy a sereg életben maradt tagjait hazavezessék. A bolgár cár a borzalmas menet láttán szörnyethalt. Ennek a végletes brutalitásnak nem csupán az erőszak kiélése volt a célja, hanem hogy megakadályozza, hogy ezek a katonák újra fegyvert foghassanak. A bolgárok legyőzése után Bizánc ismét a térség leggazdagabb és legerősebb államává vált: a keleti kereszténység és a bizánci kultúra nagy hatással volt a későbbiekben a környező szláv népekre. Magát a kijevi fejedelmet is Bizánc keresztelte meg, ezzel megindult a keleti szlávok (a későbbi orosz, ukrán, belorusz nép) ortodox hitre térítése.

A festmény középpontjában egy, az égbe törő, bárd formájú vörös oszlop látható, mintegy sóhajtásként a két birodalom monolit tömbje közé szorítva. Szimbolikájában ismét erős gesztusokat látunk: a türkiz felület a nézőt a művész kedvelt témájához, a teremtéstörténethez kapcsolja, míg a fekete, sűrű, sötét csillanásokban gazdagított képződmény vele átellenben a hódítások és a leigázás iránti féktelen vágyát és annak következményeit mutatja meg. A központi elem talapzata rendezetlenséget sugall, míg a képmező alsó részében a földi élet szépsége és harmóniája tűnik a szemünk elé. Az alkotás egyfajta mementóként is értelmezhető, hiszen az emberi nagyravágyás és kapzsiság mindent, még a legideálisabbat is elviselhetetlenné teszi. Ugyanakkor a kristálytiszta ég felé mégis, minden nehézség ellenére kegyelemmel teremtődik meg az odavezető út is.

Fotók az alkotásról:

Sol Invictus

• 100 x 100 cm
• Olaj-arany-vászon
  
• Náray Tamás festménye
  
• Az alkotás a 'Bizánc, a halhatatlanság bölcsője' sorozat része
  
• Az alkotás magántulajdonban van

A "Legyőzhetetlen Nap" a késői Római Birodalom hivatalos napistene és a katonák védnöke volt. 274. december 25-én Aurelianus császár hivatalos vallássá tette a napisten imádatát a hagyományos római kultuszok mellett. Konstantinápolyban I. Konstantinus császár is felállíttatta a napisten szobrát, amelynek arcvonásai az ő arcvonásait viselték. A császárt tisztelték, bár mégis csak egy olyan ember volt, aki a fiát, a mostohafiát és a feleségét is megölette Itáliai utazása során. Féktelen volt a hatalom imádatában, bár kétségtelen, hogy ugyanakkor nagy kulturális örökséget hagyott maga után.325-ben az I. niklai zsinat, hogy a pogány ünnepet ellensúlyozza Krisztus születésének a napját tette december 25-re. A napisten kultuszának még az V. században is temérdek híve volt.

A Sol Invictus című alkotás egy ecsetes technikával, a XIV. századi reneszánsz festészet és ambiansz-ábrázolás hagyományainak felelevenítésével készült. A mészglettes, felsimított alapra természetes pigmentekből főzött olajkence segítségével került több rétegben az árnyalatok segítségével kialakított perspektivikus mélység, mely bizonyos, oldalsó szögből megtekintve középen a vászon síkjából elődomborodik. A Nap gyűrűjében a római totemállat, a kiterjesztett szárnyú sas absztrakciója tűnik fel, fölötte, az ég drámai horizontján az oltár foglalja el és tölti be a központi szerepet. A Nap gyűrűjének sebes forgása közben mintha zuhanást is érzékelhetne a néző. A pogánykultusz helyét átveszi a kereszténység.

Fotók az alkotásról:

A láthatatlan város falai

• 150 x 50 cm
• Olaj-arany-vászon
  
• Náray Tamás festménye
  
• Az alkotás a 'Bizánc, a halhatatlanság bölcsője' sorozat része
  
• MEGVÁSÁROLHATÓ

Ár kérése

Bizánc azok számára is legendás város volt, akik sosem jártak ott. Az V. században a távoli sztyeppéken egy szökőár készül elnyelni Európát: a barbár áradatot egy Attila nevű férfi vezeti, aki hamarosan Konstantinápoly alá ér. A várost a hadiépítészet mesterműve, az ókor utolsó nagy, sőt minden bizonnyal a legnagyobb védelmi erődítmény rendszere fogja megóvni, amelyet ma Theodosius-falak néven ismerhetünk. A hunok kiválóan értettek az erőszakhoz és a rabláshoz, hét év leforgása alatt végig fosztogatták Európát. Azonban Konstantinápolyt többszöri kísérletre sem tudták bevenni. Az első akadályt egy vízzel feltöltött sáncárok jelentette, emögött húzódott az alacsonyabb külső fal, majd egy három méter magas és két méter széles fal következett, majd a legmagasabb, bástyákkal megerősített fal következett. Minden bástya egy önálló erődítmény volt.

Az absztrakció egy teremtett, spirituális térbe helyezi a védelmi rendszer körvonalait, melyben egyszerre jelenik meg a szembőlnézeti és a felülnézeti ábrázolás. A felülről érkező fekete áramlat a város kitettségét mutatja, vagyis magát a vágyott pozíciót. Konstantinápolyt mindenki irigyelte. (Ahogy ma is mindent irigyelnek az emberek, ami készen van, és gazdag. A megteremtéséhez szükséges munkát nem irigylik. Bizánc üzenete ma is helytálló, és ma is érvényes.) Az alulról feltoluló színarany vonulat nem csupán a gazdagságot, hanem a teremtő munka áldottságát is megmutatja. A végtelenbe aláhulló vöröslő darabok végül azt a pillanatot ragadják meg, amikor a puskapor felfedezése után Bizánc fénye kihuny a modern hadviselés megsemmisítő poklában.

Fotók az alkotásról:

Görögtűz

• 100 x 100 cm
• Olaj-arany-vászon
  
• Náray Tamás festménye
  
• Az alkotás a 'Bizánc, a halhatatlanság bölcsője' sorozat része
  
• ELKELT

A görögtűz ma egy tűzijátékkal kapcsolatos fogalommá zsugorodott, pedig a korának legveszélyesebb és legpusztítóbb fegyverévé vált. Ez egy olyan égőfolyadék lángszórónak felelt meg, amelyet a legnagyobb hatékonysággal tudtak alkalmazni, ugyanis a tüze vízzel nem volt eloltható. A gyújtó és lángfegyvereket már i.e. 9. században is használták a hadviselésben éghető anyagok, például kén, kőolaj, és bitumenalapú keverékek felhasználásával, de a görögtűz első említése Theophanész krónikástól származik, aki a találmányt a heliopoliszi Callinicus vegyésznek tulajdonította. Feltalálása egy meglehetősen kritikus időszakban történt, amikor is a birodalmat meggyengítették a perzsákkal vívott háborúk. Később a bizánciak a görögtüzet vetették be az arab flották ellen, de a szaracénokkal vívott tengeri ütközetekben is.

„A fenyőből és bizonyos juniperus fákból gyúlékony gyantát gyűjtenek. Ezt kénnel bedörzsölve nádcsövekbe teszik, és fölé olajjal kezelt folyadék-elegyet borítanak. Aztán ily módon találkozik a hegyén lévő tűzzel, lángra kap, és tüzes forgószélként hull az ellenség hajójára és a katonák arcára." (A. Komene krónikái 1083.)

Fotók az alkotásról:

Trákia földjén

• 120 x 60 cm
• Olaj-arany-vászon
  
• Náray Tamás festménye
  
• Az alkotás a 'Bizánc, a halhatatlanság bölcsője' sorozat része
  
• Az alkotás magántulajdonban van

Az ókorban Európának a Görögországtól északra fekvő területeit nevezték Trákiának. Hérodotosz a trákokat a világ egyik legnagyobb népének nevezte. Noha a trák népek jelentős területtel rendelkeztek, nem alkottak összefüggő, egységes birodalmat. Trákia édesvíz készlete tartotta életben Konstantinápolyt.

A festmény Trákiát kincses területként mutatja meg, dús aranyborítása jelzi, mindennél fontosabb adomány birtokában van a terület: rengeteg az édesvíz a hegyek tengerszemieben és tavaiban. A képmező petrol, türkiz, korál és pasztel rózsaszíneivel egy idilli állapotba csábít: aki a víz birtokában van, az az életet is birtokolja.

Fotók az alkotásról:

A találkozás

• 80 x 80 cm
• Olaj-arany-vászon
  
• Náray Tamás festménye
  
• Az alkotás a 'Bizánc, a halhatatlanság bölcsője' sorozat része
  
• Az alkotás magántulajdonban van

Jusztinianusz leendő császár már közel járt a harmincadik életévéhez, amikor megismerte Theodórát. A találkozás mindent elsöprő erővel hatott a férfire. Olyannyira, hogy rávette nagybátyját, a császárt, hogy nevezze ki az egykori táncosnőt patríciusnőnek, és megkérte, hogy engedélyezze vele a házasságot. Amikor Jusztinianusz trónra lépett Theodóra a birodalom császárnéjává emelkedett. Végig nagyon erős befolyása volt a férjére: okos nő volt, aki tudta, hogy mit akar. Amikor kitört a Nika-felkelés (Hypodrom c. képnél található a leírás) ő volt az, aki megakadályozta, hogy a császár gyáván elmeneküljön, inkább a kiállásra biztatta, melynek vérengzés lett végül a következménye. Theodóra hatására rendkívül sok reformot vitt keresztül a császár a különböző helytartóságokon.

A mű a sorsfordító találkozás pillanatait meséli el. A gazdag ifjú halálosan beleszeret a hetérába, és magához emeli. A mindent elborító lángok, a tűz felperzseli a férfi önállóságát. Szerencsére azonban Theodórának helyén marad az esze, és a befolyását semmi rosszra nem használja.

Fotók az alkotásról:

A falépítő

• 130 x 80 cm
• Olaj-arany-vászon
  
• Náray Tamás festménye
  
• Az alkotás a 'Bizánc, a halhatatlanság bölcsője' sorozat része
  
• Az alkotás magántulajdonban van

A Nagy Konstantin által alapított várost az alig 12 éves Theodosius császár ötlete nyomán minden oldalról falakkal veszik körbe, hogy megvédjék azt mind a szárazföldi, mind pedig a tenger felől érkező támadásoktól. A rómaiak évszázadok óta építettek falakat, de a bizánci mérnökök nagy feladattal szembesültek. Konstantinápoly ugyanis egy geológiai törésvonalra épült és földrengések fenyegették. Mi állhat vajon ennek ellen? A válasz: mészkőhabarcs. A Nyugat-rómaiak betont alkalmaztak, amely kőkeményre szilárdult és rideg volt. A mészkőhabarcs törések nélkül engedte mozogni az építményt, ráadásul lehetővé tette a kő és a tégla vegyes alkalmazását, a kőfalazást többször ismételt téglasorok bontották meg. A rétegelt technika segítségével 9 méternél is magasabb, 5 méter széles falat építettek. A 96 bástya 18 méter, vagy még magasabb volt. A Bizánci Birodalmat ezer esztendőn át védelmezték a falak a hunoktól, a tatároktól, a bolgároktól, az araboktól és a törököktől.

A festmény egy úgynevezett makro-absztrakció, mely a bizánci fal szerkezetéből indul ki: mészkőhabarcs veszi körül a faragott követ és azt befoglaló kiégetett téglákat. Ezek belsejében jelenik meg a Bizánci Birodalom küzdelmeinek sorozata és a sorsa. Ábrázolódik jobb oldalon a város elképesztő gazdagsága, megjelenik türkiz pászmákban az eleve elrendeltség és a miniatúrákban felismerhető a birodalom lángra lobbanása. Az oszmán birodalom megsemmisíteni készül Bizánc kulturális hagyatékát.

Fotók az alkotásról:

Hypodrom

• 120 x 100 cm
• Olaj-arany-vászon
  
• Náray Tamás festménye
  
• Az alkotás a 'Bizánc, a halhatatlanság bölcsője' sorozat része
  
• ELKELT

A görög hipposz (ló) és a dromosz (futás, vágta) szavakból ered az elnevezés. A lóversenyek és a fogatversenyek az ókorban közkedvelt sporteseménynek számítottak, ahol a kékek és a zöldek táborára oszlottak a szurkolók. Azonban a színek a politikai hovatartozást is jelentették. Nagy Konstantin hypodromját 450 méter hosszúra és 150 méter szélesre építették, amely akár közel 100 000 nézőt is befogadhatott. A konstantinápolyi hypodrom az 532-ben, éppen itt kitört Nika-felkelés miatt vált hírhedtté, amely I. Jusztinianus császár uralma ellen irányult. A növekvő társadalmi elégedetlenség legfőbb okát az építkezések miatt kivetett újabb és újabb adóterhek jelentették, de a vallási ellentétek is komoly súllyal estek latba. Mindezt csak tovább fokozta az állandósult császári önkény.

A mű központi részén, mintegy a képmezőt kettéválasztó tengelyként a hypodrom jellegzetes alakját fedezhetjük fel, benne az ékszerként felragyogó arany és türkiz borítású császári tribün, valamint az ametiszt színű gránitból faragott obeliszk is megjelenik. A négyosztatú felület átlójában a kvarc, a kristály és a homok színeiből komponált nyugodt, kiegyensúlyozott fraktúrát éles, geometrikus, sötét vonalegységek dúlják fel. A haragos zöld mezőből kiáramló fekete, tűhegyes dárdákban végződő, elfolyó formák utalhatnak a növekvő elégedetlenségre, amint átszínezik a felületet. A végső lökést ugyanis a zöldek adják meg a felkeléshez. Azonban Jusztinianus zsarnoki kegyetlenségét nem söpörhették el. A vöröslő mező annak az eseménysorozatnak állít emléket, amelynek keretében a császár vérbe fojtja a lázadást, stabilizálva ezzel a trónját. A mind határozottabban terjedő arany sziget jelképezi az újra megerősödő uralkodói hatalmat.

Fotók az alkotásról:

III. León útja

• 120 x 100 cm
• Olaj-arany-vászon
  
• Náray Tamás festménye
  
• Az alkotás a 'Bizánc, a halhatatlanság bölcsője' sorozat része
  
• ELKELT

A mű egy kisfiú mesébe illő felemelkedésének történetét mondja el. León Észak-Szíria egy szegény sorsú családjában született hetedik gyermekként. II. Jusztinianusz parancsa értelmében számos szír családot Trákiába telepítettek át. Leónból sztratióta lett, azaz paraszti származású közkatona. Hamar kitűnt a többiek közül, kitartásának és eszének köszönhetően egészen egy teljes földrésznyi terület, Anatolikon parancsnokságáig jutott. A légiói a végsőkig kitartottak mellette. Hat hónapos harc után elfogta az uralkodó császárt, és 717. március 25-én bevonult Konstantinápolyba. A Hagia Sophiában III. Leónként koronázták meg. A trónviszályoktól megosztott birodalom felett állandó háborúk veszélye lebegett, küszöbön állt egy elsöprő erejű muszlim támadás réme, de állandó fenyegetést jelentettek az ázsiai népek rabló hadjáratai is. III. León stabilizálta a birodalom helyzetét, azonban ikonoklaszta politikája következtében Rómával nem jutott egyezségre. A pápaság fenntartotta szakítását a bizánci udvarral.

Az absztrakt tájképek stílusában előadott élettörténet számos momentuma sejlik fel a vásznon, s rajzolódik ki előttünk az út, amelyet a szegénysorsú kisfiú a magas palotákig megtesz. A képmező harmóniára törekvését, az "amint fent, úgy lent" tézis művészi megjelenítése mutatja meg. Ám megmutatja azt is, hogy a művet vertikálisan kettéosztó, égi jelenséget szimbolizáló vonalfolyam miként értelmezhető duális szimbólumként. Bizánc története alatt a külső ellenség fáradhatatlanul ezen fejlett civilizáció elsöprésére, megsemmisítésére törekedett. A mű jobb oldalán feltűnű élettelen táj vöröslő vér- és lángnyelvei nem jutnak át a választóvonalon. Bizánc örök, a kultúra, amit maga után hagyott elpusztíthatatlan. Az aranylemezekkel bevont partszakasz az arany szimbolikájával hat: örökkévalóságot, tisztaságot és halhatatlanságot ad a fölötte álló területnek.

Fotók az alkotásról:

Theodosius királysága

• 120 x 80 cm
• Olaj-arany-vászon
  
• Náray Tamás festménye
  
• Az alkotás a 'Bizánc, a halhatatlanság bölcsője' sorozat része
  
• Az alkotás magántulajdonban van

II. Theodosius bizánci császárt joggal nevezte az utókor a béke királyának, miközben az ő életét is, ahogy más császárokét is, a folyamatos hadakozás töltötte ki, azért, hogy megvédje mindazt, amit megteremtettek. Theodosius császári családban született, s apja nem sokkal születése után ráruházta az augustus címet, ezzel fiát - az öröklési sorrendnek megfelelően - társcsászárrá tette. Mindössze hétéves volt, amikor megörökölte a Keletrómai Birodalom trónját. Az atyai nagynénje által érzékeny, a tudás, és a művészetek szeretetére nevelt ifjú uralkodó alig érte el a nagykorúságot, amikorra már ügyes taktikával békét kötött a perzsákkal, kiegyezett az arabokkal, majd hamarosan a római hadak élén találta magát, Pannonia tartományban, hogy az addigra a Dunáig érkező hunokat megállítsa. Az erőfeszítései egy időre sikeresnek is bizonyultak, azonban vissza kellett vonulnia Konstantinápoly védelme érdekében. Ő volt az a császár, akinek az utasítására elkészült a város láthatatlanná tévő fal- és bástyarendszer, amelyet még az uralkodása alatt megrongált egy nagyobb földrengés. Mindeközben a Balkánon áthaladva a hunok elérték Konstantinápoly részben leomlott falait. Azonban Theodosius zsenialitása ebben a helyzetben is megmutatkozott, mert képes volt a barbárokkal békét kötni: pénzzel vesztegette meg őket, és vállalta, hogy hadisarcot fizet, valamint elengedi az Attila seregéből korábban ejtett foglyokat. Időt nyert, s amikor a falak újra álltak, végső csapást mért az újra támadó hunokra. II. Theodosius alapította meg a konstantinápolyi egyetemet 425-ben, és vezettette be a legszegényebbek részére is az alapoktatást. Modern, felvilágosult volt.

A horizontális tagolású kompozíció stabil alapzatát egy szélesebb, az arany és az okker különböző árnyalatainak felhasználásával, vegyes technikával (ecset és festőkés) megfestett szakasz adja, amely egyben az elrendeltséget, és a biztonságban tartás isteni kegyét hordozza magában. A képmezőn meg-megjelenő türkiz vonulatok ezúttal is a teremtés mindenhatóságának szimbolikáját jelenítik meg, ahogyan vertikális irányban, fentről, a tiszta, opálosan áttetsző áldás eljut az aranyló hegyek alatti, életet adó kristályvíz tengerhez. A festmény jobb oldalán, középmagasságban kiemelkedő aranytömb II. Theosodius koronája, melynek fennhatósága alatt közel harminc éven át béke és bölcsesség uralkodott a háborúktól és az ármányoktól megtépázott Konstantinápolyban.

Szentek földjén I-II-III-IV. (quadrichon)

• 4 x 80 x 80 cm
• Olaj-arany-vászon
  
• Náray Tamás festménye
  
• Az alkotás a 'Bizánc, a halhatatlanság bölcsője' sorozat része
  
• Az alkotás magántulajdonban van

I. A Jeruzsálemi királyság az első keresztes hadjárat idején jött létre, megalapítói a Francia Királyságból érkeztek, így a jeruzsálemi királyok és az uralkodói elit nagy része is frank eredetű volt.

II. Edesszai grófság, a Szentföldön létrehozott keresztény állam. Az Edesszai Grófság volt az egyetlen keresztes állam, mely nem büszkélkedhetett tengerparttal, a szárazföld belsejében terült el. Területét kettészelte az Eufrátesz, így keleti és nyugati részre osztva a grófságot.

III. Tripoliszi grófság volt az utolsóként megalapított keresztes állam, a mai Libanon területét, valamint a szír-palesztin partokat foglalta magában. A grófság megszületésével a keresztes államok kiterjesztették fennhatóságukat a Földközi-tenger teljes partvidékére.

IV. Konstantinápoly - A keresztes hadjáratok, melyek idejébe most visszalépünk, akkoriban is sok embernek, sokfélét jelentettek. Nem volt ennek a tébolynak semmilyen egységes narratívája, de volt annál több szerencselovagja. Nem zajlott ezáltal le egy fejlődési folyamat sem a kereszt viselésének fogalmában, sem a minőségében. Ez a katolikus egyház képviselői és az európaiak szemében mégis egy legitim hadjárat volt, egy igaz ügyű szent háború, melyet II. Orbán pápa felhívására szerveztek, és amely a kereszténység védelmére és elterjesztésére szolgált volna, maga körül mindent elpusztítva.

Azonban a művész ecsete nyomán a quadricon mégsem ezt a történelmileg nehéz és szomorú időszakot ábrázolja, hanem éppen ellenkezőleg: a vásznakon az érintetlen, égi tisztaság jelenik meg. Egy olyan éteri állapot bontakozik ki előttünk, egy olyan teremtés utáni szeplőtelen állapot, amely a születési jóság magában hordozója is ugyanakkor és egyben. Az opálosan áttetsző ég alatti nyugalmas, és az ásványok, valamint a föld színeiben megfestett tájvonulatok az idő elejét idézik meg, amikor egységes lélekállapot lebegett a horizonton. A quadrichon szimbolikája egyszerűen értelmezhető: az Isten által átadott, a paradox módon változatos egyneműségében is csodálatos és tökéletes világot mi, mindenkori emberek alakítjuk, és formáltuk olyanná, amilyenné végül lett.

Fiamnak, Rómanosznak

• 120 x 120 cm
• Olaj-arany-vászon
  
• Náray Tamás festménye
  
• Az alkotás a 'Bizánc, a halhatatlanság bölcsője' sorozat része
  
• Az alkotás magántulajdonban van

Ezzel a címmel nevezte el az utókor azt az államelméleti művet, melyet Bíborban született Konstantin bizánci császár fiának, a későbbi II.Rómanosz császárnak írt. A mű négy fő téma köré épül:

• a bizánci birodalom helye a világban és viszonya más népekhez
  
• mit kell tenni, hogy a kivívott helyét a birodalom megtarthassa
  
• más népek és más országok és a bizánci kultúra hatása ezekre
  
• a római birodalom belső változásai hogyan hatnak a birodalomra
  

Az íráshalmaz voltaképpen a kölcsönhatásokat elemzi, természetesen kitérve ezek katonai és hadi jelentőségére és lehetőségére is.

Az absztrakcióban a képmezőt horizontálisan két térfélre bontja a művész, mégpedig a végtelenbe tűnő, leheletfinom párával ellentétben – középen -, markáns és sötétlő vonulatként jelenik meg az idő mindenkori és megmásíthatatlan síkja. A függőleges, égbe nyúló, sziklás hegyoldalszerű struktúrán a teremtést visszatérő módon szimbolizáló türkiz vízesésként zúdul le és hatol az idő síkjának a mélyére. Bal oldalon, fent, egy hatalmas, színarany kőtömb jelenik meg, méltóságteljes mozgásának egy előtte felmagasodó képződmény próbálja útját állni. A kőtömb alatt jól kivehető aquaduct köti össze az idő elejét a térrel. Jobboldalon egy, az éteri világban lebegő város kontúrjai sejlenek fel, színarany talapzatra építve, mely lélekben szinte azonnal összekapcsolódást sugall a mű másik oldalán legördülő arany kőtömbbel: Bizánc a kereszténység bölcsője is, s pontosan ezáltal lett a halhatatlanság bölcsője is. (A Fiamnak, Rómanosznak című alkotás a kiállítás címadó festménye.) A mű alsó részében a képmezőt három függőleges törésvonal szabdalja át, melynek fraktúrái - az idő síkjában látható, ugyanilyen szerkezetű elemekkel együtt - a cédrusra, Jézus Krisztus keresztjének anyagára emlékeztetnek. Az okker, az agyag, a kova és a terra africana színeiben a legfinomabb ecsetvonásokkal felvitt árnyalatok a föld eredendő és áldást hozó gazdagságát szimbolizálják, azt az állapotot is megmutatva, amikor még kizárólag az anyagi világban éltek az emberek. A pusztán anyagi síkon való létezést a kép síkjának jobb alsó oldalán azonban lassan-lassan felváltja a reménység égi párája: s megvalósulhat a szellem, és a lélek elsődlegessége a létezésben.

1453. május 29.

• 140 x 70 cm
• Olaj-arany-vászon
  
• Náray Tamás festménye
  
• Az alkotás a 'Bizánc, a halhatatlanság bölcsője' sorozat része
  
• Az alkotás magántulajdonban van

Ezen a napon foglalta el II. Mehmed oszmán szultán Konstantinápolyt, s ezzel megszűnt az ezeréves Bizánci Birodalom, a keleti kereszténység legfőbb központja. Az 53 napos ostrom egy szomorú folyamat utolsó aktusának tekinthető. A szétesőben lévő Bizánci Birodalom kis-ázsiai területeit rendre elfoglalta a terjeszkedő Oszmán Birodalom. XI. Konsztantinosz császár igyekezett békében maradni a török szultánnal, ajándékot és pénzt is küldetett neki, de a szultán lefejeztette a követeit, így fel kellett készülnie a harcra. Közben a nyugati keresztény hatalmakhoz fordult segítségért, de V. Miklós pápa nem volt rábírható, hogy segítsen a keleti katolikusoknak, miután 1054-ben a katolikus és az ortodox egyház szakítottak. A bizánci sereg 7000 főből állt, egy részük zsoldos, velencei, szicíliai és katalán), mintegy 25 km-nyi hosszúságú megerősített fal vette körbe a várost. A török sereg 100 000 főt számlált, közel 140 hajóból álló flottával rendelkezett.

A mű drámai színekkel és formavilággal mutatja meg Konstantinápoly küzdelmét. Noha az égbolt izzó vörösbe borul, az Aranyszarv-öböl Istentől kapott ragyogással védi a város területét. Ám a mindent elfeketítő oszmán hadak erős katonái még a szárazföldön is átvontatják a hajó flottát, hogy a víz felől támadhassák a várost. A császár is elesik a harcokban. Ahogyan a kegyelemben megvalósult életet megjelenítő élénk zöld mezők kiszorulnak a képmezőből, úgy szorul ki a térségből a kereszténység is... a muzulmánok meghódítják és birtokukba veszik a területet.

Fotók az alkotásról:

A birodalom

• 140 x 140 cm
• Olaj-arany-vászon
  
• Náray Tamás festménye
  
• Az alkotás a 'Bizánc, a halhatatlanság bölcsője' sorozat része
  
• Az alkotás magántulajdonban van

A Bizánci Birodalom, ritkábban Keletrómai Birodalom, hivatalos nevén továbbra is Római Birodalom egy olyan ókori-középkori államalakulat, mely fénykorában Európán kívül Ázsiára és Afrikára is kiterjedt. Az elnevezésekben sok az átfedés és a kavarodás. A Birodalom fővárosa Bizánc lett, nevét egy Byzanthion kis városról kapta, melyet Nagy Konstantin Nova Roma számára még a 300-as évek elején magának kiválasztott. Az 1453-ig fennálló birodalom kulturálisan görög, államiságában római, vallása tekintetében pedig keresztény (ortodoxia) volt. A Bizánci Birodalom voltaképpen egy retronim kifejezés, amelyet a birodalom császárai és alattvalói ebben a formában nem ismerhettek, mert ezt az elnevezést csak jóval, évszázadokkal később kapta, egy német filozófus-történész, Hyeronymus Wolf munkája nyomán. Területe legnagyobb kiterjedését I. Iusztinianusz császár idején érte el. A nagy birodalom feltagoltsága mellett egy jelentősen gyengítő kettészakadást is át kellett, hogy vészeljen, mégpedig Diocletianus rendelkezéseinek következményeként, amikor is a tetrachiatus, vagyis a négyes uralkodás miatt kirobbant öröklési viszályok hatásaként Keletrómai és Nyugatrómai birodalomra szakadt a hatalmas, földrészeket átfogó terület. A Nyugatrómai Birodalom a barbár törzsek és népek támadásai következtében hamarabb megsemmisült, a Keletrómai Birodalom egészen 1453-ig tudta magát tartani.

A monumentális alkotás színeiben és formavilágában az ősi Bizánci Birodalmat vetíti elénk. Az arany különböző felrakási technológiái a kolostorok falának különböző korszakok szerinti aranyozását idézi, a mélybordó, a vérszín, és a karmazsin a császári hatalom jellemző színei, míg a lapis lazuli és a türkiz, keveredve az ezeket kinemesítő földszínekkel az egyes tájegységeket és tengereket, vizeket és vízvezetékeket jelenítenek meg. A kompozíció baloldali centrumában a Birodalom szíve sejlik fel.

Fotók az alkotásról:

„...addig megyek, míg aki vezet meg nem állít!”

• 140 x 140 cm
• Olaj-arany-vászon
  
• Náray Tamás festménye
  
• Az alkotás a 'Bizánc, a halhatatlanság bölcsője' sorozat része
  
• Az alkotás magántulajdonban van

Caius Flavius Valerius Aurelius Constantinus. Ez Nagy Konstantin teljes neve, egyébként I. Konstantinnak, de Szent Konstantinnak is nevezik, de legutóbbit azért kapta, mert ő volt az első római császár, aki megkeresztelkedett. Ő alapította 330-ban azt az Új Róma nevű várost, amely később róla a Konstantinápoly nevet kapta, s amely ma Isztambulként ragyog a világban. De sosem volt Isztambul. Az új főváros tervében Konstantin arra törekedett, hogy Rómát utánozza. Konstantinápoly is hét dombból állt, tizennégy régióra volt felosztva, volt benne egy kapitólium, az Augusteon néven ismert nagy Fórum már az egész középkorban meglehetősen híressé vált. A mű címe az a mondat, amely Nagy Konstantin szájából hangzott el, amikor egy bottal a város nagyságáról, elhelyezkedéséről megálmodott elképzeléseit az építészeknek a homokba lerajzolta. A leplezetlen megalomániától megdöbbent építészek azt kérdezték, hogy meddig terjeszkednek? És mire számítsanak, meddig mennek előre? Mire Konstantin azt válaszolta, hogy amíg meg nem állítja őt Isten, vagyis a haláláig menetelnek majd. Konstantin mindazonáltal kiváló politikus is volt, legjobb példa erre az, ahogyan a kereszténység engedésével, és terjesztésével politikai és anyagi tőkét is tudott magának kovácsolni a hatalmas építkezésekhez. 

A kompozíció egy úgynevezett megemelt horizonttal fejezi ki és mutatja meg az alapok mindenkori fontosságát: a hittel védelmezett akarat, mely mélyen ágyazódik a vöröslő, bársonyos folyamba, és a területet körülölelő gazdag vizek. A képmező felső harmadában egy ideák lázában égő csodálatos város körvonalai bontakozódnak ki, mely előtt megnyílik a végtelenbe vezető örökkévalóság kapuja.

Fotók az alkotásról:

„Ahol a vizek az éggel összeérnek...”

• 120 x 120 cm
• Olaj-arany-vászon
  
• Náray Tamás festménye
  
• Az alkotás a 'Bizánc, a halhatatlanság bölcsője' sorozat része
  
• MEGVÁSÁROLHATÓ

Ár kérése

A négyes felosztású képmezőn Konstantinápoly egy képzeletbeli nézőpontból tűnik elénk, mégpedig a város és annak környező területe egy metszet-szerű látomásban ábrázolódik, emléket állítva az egykori építészek zsenialitásának. A baloldali horizont alatti sáv egy műszakilag kifogástalanul megépített város több rétegű infrastruktúráját mutatja meg, hiszen abban az időben már használtak egy olyan anyagot, amely a mai beton elődje, s rendkívül jelentős volt a föld alatti építkezésük is, elég, ha csak a hatalmas, a főváros teljes lakosságát ellátó felszín alatti víztározó rendszerekre gondolunk. A jobb oldalon a mélyen beágyazódott császári rend szabta élettér látszik, középen a vöröslő négyzet az oltárt szimbolizálja, mely mintegy középpontból köti össze a négy részre osztott felületet. Konstantinápoly a tengerek ura is egyben, hiszen szorosain keresztül (Boszporusz, Dardanellák) három tengert is elért és uralkodott fölötte.

Fotók az alkotásról:

Augustaeon

• 118 x 58 cm
• Olaj-arany-vászon
  
• Náray Tamás festménye
  
• Az alkotás a 'Bizánc, a halhatatlanság bölcsője' sorozat része
  
• Az alkotás magántulajdonban van

Az Augustaeon néven ismert nagy Fórum az egész középkorban híres volt. Talán már Konstantin előtt is létezett, magában foglalva az egykori város Byzantium agóráját, vagyis központi terét, melyet a császár később átépíttetett. Mindkét oldalán oszlopcsarnok húzódott, amelyekben különféle szobrokat helyeztek el. Ezek között még olyan is volt, amely Konstantint és édesanyját, Hélénét ábrázolta a kereszt oldalán állva. Az Augustaeon oldalában állt a város legszebb épületei közül néhány: a szenátus palotája, egy fényűzően díszített és épített bazilika, a nagy Szent Szophia, amely kétszer is leégett, amíg Jusztiniánusz újjá nem építette, már teljesen új alaprajz szerint, és ezzel a bizánci építészet emblematikus alkotásává nem tette, és a nagy császári palota. A palota arannyal és mozaikokkal díszített csarnokaiból a császár megszemlélhette a hadiflottáját, amely a seregeit Itáliába, Ázsiába és Afrikába szállította, és azokat a gazdag árukkal megrakott kereskedelmi hajókat is, amelyek Bizáncot távolabbi népekkel kötötték össze. A palota mellett, azzal összeköttetésben egy másik építmény is állt, amely nagy szerepet játszott a bizánci társadalomban, és bizonyos értelemben a mindennapi élet központjává is vált: ez volt a római cirkuszok mintájára épült Hypodrom. A Fórumon állt a főtemplom. A város többi részét viszont pogány istenségek ókori szobrai díszítették.

Az absztrakció az ókori Róma színeiben jeleníti meg a városrészt, melynek egyes elemei azon túl, hogy jól beazonosíthatók, további jelentést is hordoznak. A halványfényű, aranyszínre emlékeztető égbolt a rajta is túlnyúló obeliszkkel a végtelenséget szimbolizálja, míg a kékek és türkizek a tengereket fölötti uralmat jelenítik meg. A kör alakú, sodró forma a Bazilikát sejteti, melynek mélyében az oltár szimbolikája is felfedezhető.

Fotók az alkotásról:

Apolló elrablása Héliopoliszból

• 100 x 100 cm
• Olaj-arany-vászon
  
• Náray Tamás festménye
  
• Az alkotás a 'Bizánc, a halhatatlanság bölcsője' sorozat része
  
• Az alkotás magántulajdonban van

Nagy Konstantin császár a Boszporusz partján fekvő ókori görög várost, Byzantiumot választotta a Római Birodalom új fővárosának helyéül 324-ben. 330-ban a szenátust és a császári udvart Rómából ide helyezte át, amelyet ő Konstantinápolynak nevezett el. A császár úgy vélte, hogy itt tudja a legjobban megvédeni az értékes római tartományokat Egyiptom területén, a Szentföldön, Szíriában és a Balkánon a birodalom keleti ellenségétől, a perzsáktól. A város helyének kiválasztását nemcsak katonai stratégiai szempontok vezérelték. Fontos szempont volt, hogy Európa és Ázsia találkozásánál, ahol a keleti szárazföldi kereskedelmi útvonalak keresztezik egymást a Földközi-tenger tengeri útvonalaival, a Birodalom ellenőrzése alatt tarthatta a kereskedelem csatornáit. A királyi építmények római tervezésűek voltak. Minden szobrot és ókori műalkotást, amelyet Konstantin el tudott távolítani, átvittek a városába. Ezek a közé tartoztak többek között olyan remekművek, mint a kalydóniai vaddisznó – egy görög mitológiai szörnyeteg elfogását ábrázoló fríz – és egy kígyószerű Delphoi oszlop, amely azoknak a görög városoknak a nevét viselte, amelyek i. e. 479-ben Plateiánál legyőzték a perzsákat. Egy lényeges szempontból azonban Konstantinápoly nem a régi Róma utánzata volt; szándékosan keresztény városnak építették. Itt Konstantin felépített a Hagia Sophia mellett számos más templomot is, köztük a Szent Apostolok templomát, ahol Konstantin elhelyezett az apostolok tizenkét jelképes sírja mellé egy tizenharmadikat – a sajátját. Nem messze ettől a Fórumtól egy porfír oszlopon Konstantin nagy szobra állt, a fejét sugarakkal koronázva; de ez a szobor nem az ő képmására készült. Ez egy Apolló szobor volt, melyet a frígiai Héliopolisz városából vittek el, és némileg keresztény császárrá alakítottak át.

Az absztrakció a Bizánci Birodalom legjelentősebb tartományait sorakoztatja fel, melyek katonás rendben szolgálják a hódítóik minden érdekét. Elsőként a bíborszínű Szentföld jelenik meg, melyet a szír területekkel V. Orbán pápa híres smaragd pecsétgyűrűje kapcsolja össze, amelyért cserébe lemondott a határmenti területek egy részéről a II. keresztes hadjáratban, ezt követi Ibéria, Trákia és Mezopotámia. A mű alsó területén a tengerek jelennek meg, bal oldalon felsejlik Velence látképe a tenger felől, mint legjelentősebb kereskedelmi célpont, alatta Sztrümon látható, egy minotauruszi motívummal, végül pedig a frígiai Héliopoliszból Apolló útja a tengereken át Konstantin városába.

Fotók az alkotásról:

Aquaduct

• 118 x 58 cm
• Olaj-arany-vászon
  
• Náray Tamás festménye
  
• Az alkotás a 'Bizánc, a halhatatlanság bölcsője' sorozat része
  
• ELKELT

337-ben, amikor megtelt a város, még félig sem álltak a létesítményei. A IV. század közepén az emberek szomjaztak. Hiába volt mindenhol tenger körülöttük, abból nem lehetett inni. A vízigény a rómainál is nagyobbra nőtt. Valens császár kezdte el építtetni a világ jelenleg is leghosszabb vízvezetékét, mely 643 km-en át szállította a vizet a fővárosba és máshova. Trákia területéről indult a fővonal. Föld alatti alagutak, felszíni csatornák, s ahol kellett magasáthidalások megépítésével biztosították a víz útját. A lejtés kiszámítását a kor mérnökei végezték el. Az akkoriban még nem látott ultramodernnek számító épületek egész sorát kellett létrehozni. Előbb kőpilléreket építettek, majd beboltozták azokat, faácsolat tartotta az ívet, míg be nem helyezték a zárókövet. A rómaiakhoz hasonlóan a lábakat a bizánciak is domborművekkel díszítették, de már nem pogány, hanem keresztény szimbólumválasztással.

Az absztrakció ábrázolástechnikailag ismét a metszethez nyúl, más, például perspektivikus megjelenítés helyett. Vegyes eszköztárral vetíti elénk a művész a mondanivalót. Az ég bemutatása klasszikus, ecsettel végzett munka, drámai effektusokkal, szinte fotorealisztikus megjelenítésben, azonban mindezt mégis cáfolni látszik az isteni magaslatok megnyílása, szimmetrikus, angyalszárnyak kíséretében. Közvetlenül alatta homok- és mészkőépületek szürreális és hiperabsztrakt formája jelenik meg. Az aranyló Bizánci föld és a termékenység narancsvöröse alatt válik láthatóvá a mérnökök munkája, mely egy hatalmas föld alatti víztározóban bontakozik ki. Az alulról felfelé törő arany áradás az oltárral együtt köti össze az ég és a mélység egységének elrendelődését.

Fotók az alkotásról: